Pusztaszafari

A délelőtt véget érő madárfotózás után azon tűnődtünk, hogy mit is csináljunk a nap további részében. Úgy döntöttünk, hogy átmegyünk a túlpartra és megnézzük Tiszafüredet, esetleg megebédelünk valahol. Jó magyar szokás szerint csak keringtünk az autóval, mert sehol nem tudtunk parkolni. Vagy nem volt hely, vagy tilos volt megállni. Végül aztán csak sikerült lerakni az autót egy poros részen, és nem messze onnan beültünk egy falatozóba.

Ittunk egy-egy kávét és ettünk egy-egy bőséges és finom gyros tálat, majd megkérdeztük a tulajt, hogy mit érdemes megnézni. Eltűnődött, megvonta a vállát és azt mondta: Miért nem mennek Hortobágyra? Alternatívának ajánlott még egy arborétumot is a közelben. Ebéd után visszaültünk a kocsiba, elővettük a térképet, majd rövid tűnődés után elindultunk a puszta irányába.

Csendélet

Tulajdonképpen nem tudtuk, hogy mit akarunk látni, csak mentünk a 33-as úton, és néztük a semmit. Már közel voltunk ahhoz, hogy visszafordulunk, mikor a térképre rábökve mondtam, hogy már nagyon közel vagyunk Hortobágy településhez, legalább addig menjünk el, ha ott sincs semmi, akkor tényleg forduljunk vissza. Közben azt tárgyaltuk, hogy errefelé van az a híres Kilenclyukú híd is, csak meglátjuk valahol.

Szafari busz

Ahogy elértük a település határát azonnal leesett a húszfilléres! Hiszen emberünk nem Hortobágyot, mint pusztát emlegette, hanem a településre gondolt. Közben közöltem Emberrel, hogy megvan a híd is. Mire ő kíváncsian tekingetett körbe, hogy hol ugyan? Finoman közöltem vele, hogy éppen most megyünk át rajta. Elhajtottunk a híres csárda mellett, beálltunk a fizetős parkolóba, s az autóból kiszállva két fontos dolgot pillantottam meg. Az egyik a madárkórház, akiknek minden évben felajánlom az 1%-omat, és egy furcsa kis buszfélét, amolyan szafari dizájnnal. Ez utóbbinak azonnal utána kellett járni.

Párosban szép a pelikán is

A szomszédos Pásztormúzeumban lehetett jegyet venni a túrára, melynek lényege az volt, hogy ezzel a vicces járgánnyal kivisznek egy területre ahol végig lehet sétálni, és meg lehet tekinteni az egykor a pusztában vadon élő állatokat. Ami igazán felkeltette érdeklődésemet az az volt, hogy lehet látni néhány példányt a przewalski vadlovakból. Ez az ázsiai vadlófajta a kihalás szélére került és egy tenyészprogram keretében a Hortobágyi pusztán, elzárt, ám elég nagy területen próbálják szaporítani az állományt. Mindenképpen látni szerettem volna egy ilyen lovat.

Nehéz olvasni a szeméből

Nagyon nagy szerencsénk volt, mert pont befértünk egy francia turistacsoporthoz, volt még két szabad hely a spéci járműben. 20 perccel azután, hogy megérkeztünk Hortobágyra és addig fogalmunk sem volt a szafari létezéséről sem, már a buszon ültünk. A turisták rendkívül jó kedvűek voltak, egy vertikálisan hátrányos helyzetű nénit mi segítettünk fel a buszra, de láttuk, hogy volt olyan is, aki mankóval jött. A franciák végig röhögték az utat, nem értették, hogy miért kanyarog összevissza ezen a sík vidéken, mikor mehettünk volna nyílegyenesen is. Visongva instruálták a sofőr srácot, hogy most jobbra, most balra (Á gauche!- Á droite!), mintha szegény nem látta volna előre az utat. Később mondtam is neki, hogy mit üvöltöztek a franciák. Mosolyogva csak annyit válaszolt, hogy igen, gondolta, hogy valami ilyesmi lehet, egyébként mellékesen megemlítette, hogy pár évig mitfárer volt.

Hogyan ne csináljunk semmit?

Körülbelül 10 perces út után sejtettük, hogy megérkeztünk, amikor az utunkat állta egy hatalmas tulok. Megvártuk azt az egy percet, amíg mogyorónyi agyában a neuronok meghozták azt a pozitív döntést, hogy talán inkább másszon le a betonról, majd folytattuk utunkat. Egy épület elé érve leszálltunk a buszról, és míg a franciák összeszedték magukat, az ott várakozó munkatárs gyorsan elmondta nekünk magyarul, hogy hol mit láthatunk, és mik a látogatási szabályok.

Elegem van a legyekből!

Először a kis tóhoz mentünk ahol pelikánok, vagy hivatalos nevükön rózsás gödények úszkáltak fel s alá, majd egy pár perc után nem bírtam türtőztetni magam, és muszáj volt máris a vadlovakhoz sietnem. Útban a patásokhoz, egy másik kis tónál találkoztunk egy hattyúval és néhány lihegő kormoránnal, akik furcsán begörbített lábakkal ácsorogtak a parton.

Fakó keselyű

 A vadlovak három példánya ácsorogott egy poros részen és éppen nem csináltak semmit, majd egészen sokáig folytatták ezen tevékenységüket. Egy kicsit lenyugodtam, hogy akkor végre láttam őket és mentünk a többi állathoz. Meglehetősen meleg volt az idő, erősen tűzött a nap. A farkasok az árnyékban hűsöltek. A rókákat egy kicsit idegesítette a kifutójukban tevékenykedő fűnyíró ember, így aztán kénytelenek voltak mozgásban maradni. Láttunk egy nagy sast is, aki éppen a tollait rendezgette nagy műgonddal, és ügyet sem vetett ránk.

Nagyon csinos a jégkrémpálcikákból készült ruha!

A törzsfőnök

Hosszabban időztünk a kedves fakó keselyű családnál, mert elég élénkek voltak. Jó nagy madarak ezek is, és ha jobban megnézzük, nem is olyan csúnyák. Szép kis perpatvart rendeztek, de először nem értettük, hogy mi váltotta ki a viszályt. Annyira el voltak szeparálva tőlünk, mindenféle hálókkal és kerítésekkel – ezzel a fotózást is jócskán megnehezítve-, hogy nehezen vettük észre a döglött kiskecskét, akit vacsorára tálaltak föl ezeknek a vidám dögevőknek.

Feszülten figyeli a fűnyíró embert

Szelíd pofa

Sajnos hallottuk, de szerencsére nem láttuk, ahogy csőrük belevágott a néhai jószágba, és felhasították az oldalát. Az élelemhez jutás sorrendje okozta a vitát, melybe a rangsorban alul állok nemigen szóltak bele, s az esélytelenek nyugalmával várták ki a végét, hogy vajon jut-e nekik is néhány cafat.

Frédi és Béni, meg a vadszamár

Őket is kínozták a legyek

Nem sokkal ez után a franciák csoportjának egy részével együtt már az útonálló tulkok csoportjával álltunk szemközt, és elindult a feszült szempárbaj. Volt azért közöttünk villanypásztor, különben nem biztos, hogy olyan bátrak lettünk volna. A párbajt mi nyertük, vagy egyszerűen csak a tulkok hamarabb elveszítették az érdeklődésüket. Szinte egy emberként tulokként, fordították el a fejüket, és egy-egy laza csörtével megszakítva, folytatták az édes semmittevést.

Véleménykülönbség

A kép önmagáért beszél

A rendelkezésre álló másfél órából a hátralévő időt ismét a lovaknál szándékoztam tölteni. Útban visszafelé még volt szerencsénk megpillantani a vadmacskát is, hát nem volt nagyon szimpatikus. A három ló még mindig ott állt ahol hagytuk őket. Szegényeket igencsak kínozták a legyek, nem győzték a fejüket rázva elhessegetni őket.

Lófülét!

Őt, teljes egy percig érdekeltük

A patáikra meg ráfért volna egy alapos pedikűr, mert túlnőttek és repedezettek voltak. Bár lehet, hogy vadlóéknál ez a természetes. Egy negyedik példány, pár méterrel odébb, a kissé mocsaras vízparton ácsorgott, őt közelebbről is meg tudtuk nézni. Később bemászott a vízbe, és a túlparton eltűnt a szemünk elől. Hamar eltelt az idő, jött értünk a busz, és indulni kellett visszafelé Hortobágyra.

Varacskolás

Nem mondom, hogy kihagyhatatlan ez a látványosság, de nem bántuk egy percig sem, hogy befizettünk rá. Töretlen jókedvükből ítélve, gondolom a franciák sem, hiszen nekik átszámítva a jegyárat, ez olyan volt mintha kabátgombokért kapták volna ezt az élményt. Mielőtt visszaindultunk volna szállásunk felé, még benéztünk a madárkórházba. A következő bejegyzésben erről fogok beszámolni.